I hate you because I love you
VÉGE
Jong In állt előttem, könnyes szemekkel néztem rá. Leült mellém, majd átkarolta a vállam.
- Már te is tudod igaz? - sóhajtott nehezen, láttam rajta, hogy ő is tudna sírni, de tartotta magát. Aprót bólintottam, majd felhúztam a térdeimet és magamhoz szorítottam. Jong In megölelt,egy darabig ültünk szótlanul egymás mellett, nem tudtam megszólalni, de ő sem, elvégre elvesztette a legjobb barátját.
Otthon vettem egy forró fürdőt, de csak Lee Joon-ra tudtam gondolni. Bűnösnek éreztem magam a halála miatt. Mintha megöltem volna. Azzal nyugtattam magam, hogy baleset volt, de lassan már magamnak sem hittem. Kihagytam pár napot az egyetemen, Ha Neul-höz menekültem, aki szintén csak később tudta meg a hírt, javaslatára felkerestem egy pszichológust, aki segít túltenni magam ezen. Hetente többször is mentem hozzá. Lassan kezdtem felfogni, hogy Lee Joon valóban meghalt, már nem okoltam magam, minden visszatért a régi kerékvágásba. Jong In azonban még mindig maga alatt volt, nem szólt senkihez sem, pedig Lee Joon-on kívül voltak még barátai, mindenkit elkerült nagy ívben. Egyik nap meglátogattam, nem nyitott ajtót, megnéztem, hogy be van-e zárva , de szerencsémre nem volt, így belopakodtam. Sírás hangját hallottam, Jong In-tól jött, a nappali szőnyegén ült és képeket nézett. Odamentem hozzá.
- Ne haragudj, hogy így betörtem, de kezdtem aggódni miattad - guggoltam mellé.
Megtörölte a szemét, majd felnézett rám.
- Semmi baj, csak... Lee Joon-on gondolkodtam. El fogjuk hamvasztani és eltemetjük ott ahol született.
- És az hol van? - ültem le.
- Észak-Koreában. Eljössz velem?
El akartam búcsúzni Lee Joon-tól, úgyhogy belementem Jong In ajánlatába.
Átmentünk a határon, erdő mellett jártunk, egy kisebb falu volt előttünk. A kocsi megállt és mindketten kiszálltunk, hűvös volt a levegő és egy kis köd is volt. Jong In elindult az erdő felé. Az egész úton egy szót sem szólt, teljesen magába volt fordulva. Még mindig elég zaklatott állapotban volt, szerencsére nem ő vezetett. Egy kis folyóhoz értünk, lassú volt a sodrása, gondolom Lee Joon hamvait itt szeretné elszórni. Azonban megtorpant. Beteges vigyorral fordult felém.
- Hee Rin, szerinted igazságos, hogy Lee Joon meghalt? - kérdezte nevetve. Megrémültem.
- Ő.. persze, hogy nem. És még mindig átkozom magam amiatt az éjszaka miatt - sütöttem le a szemeimet.
- Szerintem nem fair, hogy neki meg kellett halni neked meg nem! - kiabált - Lee Joon nagyon jó ember volt, talán neked kellett volna meghalnod helyette! Ezt így nem hagyhatjuk nemde? - nézett gyilkos szemekkel rám.
- Ezzel mit akarsz mondani? - kezdtem hátrálni.
- Én mindössze egyenlőséget akarok - mosolyodott el, majd benyúlt a zsebébe és elővett egy kést. Nekem sem kellett több, rohanni kezdtem. Sikítani sem tudtam, csak futottam, futottam és futottam. Úgy tűnt kezdem lehagyni, mikor már azt vettem észre, hogy nincsen sehol sem a látótávolságomban, megálltam és leültem egy fa tövébe és sírni kezdtem. Jong In magánál volt egyáltalán? Miért támadott meg? Sosem hittem volna azt, hogy ő ilyen lenne, annyira jól megvoltunk mostanában. Hívni próbáltam a rendőrséget, de nem volt térerő.
- Remek - suttogtam könnyeimtől fuldokolva. Csendben lapultam addig ameddig biztos nem voltam abban, hogy nincs itt senki, majd elindultam valamerre, akármerre, minél messzebb innen. Szerencsém, hogy hosszú nadrágot vettem, különben a lábam már tiszta vér és csalán csípés lenne. Nem emlékeztem arra, hogy merre volt az a falu, a reményem fogytán volt és a sírógörcs is megkörnyékezett. Ösvények sem voltak, szó szerint semmi, csak fák meg bokrok. Állatok nyomát sem véltem felfedezni. Úgy éreztem magam, mint a sivatag közepén, csak valamivel hidegebb és zöldebb volt a hely.
Sötétedésre egy tisztásra értem, de itt is ugyanaz fogadott, a táskámban volt egy kis víz, de azt már rég megittam és kezdtem szomjas lenni. Szerencsére a félelmem elnyomta az éhségemet így azzal nem volt probléma. Lefeküdtem a fűbe, pár csillag már megjelent az égen. Úgy terveztem reggelig kihúzom itt.
- Jong In itt már csak nem talál meg - mondtam magamnak, nyugtatásból.
Amikor felkeltem sem volt másabb az idő, szomjas voltam és éhes, de azt mantráztam magamban, hogy mennem kell, mennem kell a faluba! Több óra telhetett el, mire kiérhettem az erdőből, majdnem összeestem a kimerültségtől, szédültem a kiszáradástól, de hatalmas mázlim volt, a falu végén lyukadtam ki. Megkönnyebbültem, hátamra zuhantam és éreztem, ahogy végtagjaim elernyednek, ajkaim cserepesek voltak, bőrömön éreztem a lágy esőcseppeket, amelyek az egész testemet beterítették. Nem bírtam felállni, de nem is akartam, csak feküdtem a porban.
Nem tudom hány perc telhetett el, de éreztem, ahogy valaki rázogat, hogy keljek fel. Résnyire nyitottam a szemeimet. Rosszul láttam, így nem tudtam kivenni az arcot. A hangjából ítélve férfi volt.
- Hee Rin! Kelj fel! - folytatta. Ekkor eszméltem rá, hogy Jong In az.
- Engedj el, hagyj békén! - sikítottam, de a lábaim felmondták a szolgálatot, így csak a kezeimmel kapálóztam - eressz el te beteg állat!
- Csss - csitított. Eljutott az agyamig, hogy már nem menekülhetek innen, hogy már biztos, hogy meg fog ölni. Azonban annyit éreztem, hogy Jong In erősen szorít magához és sír - annyira, de annyira sajnálom. Be voltam gyógyszerezve, egy fazon adta, mert azt mondta, hogy így jobb lesz és nem fog hiányozni Lee Joon, de nem így lett. Átváltoztam egy beteg állattá. Kérlek ne haragudj rám! - zokogott.
- Jong In. Nyugodj meg! - toltam el magamtól - Ne sírj. Most már minden rendben, oké? - suttogtam erőtlenül, már az ájulás határán voltam. Hirtelen minden elsötétült, utoljára Jong In hangját hallottam "Ne", mondta.
Egy puha ágyban ébredtem, kellemes meleg volt a szobában, az egyik falnál egy kandallóban égett a tűz, a falak fából voltak. Fel akartam ülni, de csak erőlködtem, sikertelenül.
- Végre felébredtél - fogta meg valaki a kezem, Jong In ült mellettem - annyira aggódtam, féltem, hogy elveszítelek - hajolt oda hozzám és a nyakamhoz hajtotta a fejét. Ez a Jong In más volt, gyengéd és aranyos, nem pedig az az idegbeteg állat, aki ki akart nyírni. Eszembe jutott amit mondott, hogy be volt gyógyszerezve és ezért volt olyan amilyen. Kicsit még most is rettegtem amiatt, hogy a szívembe kapok egy kést, de igaza volt, tényleg nem fair Lee Joon halála, de reménykedtem, hogy visszatért a régi énje. Másik kezemmel beletúrtam a hajába, de nem bírtam megszólalni. Végül ő ültetett fel, majd elhelyezkedett mellettem az ágyon. Megölelt. Mintha egy pillanatra elfelejtettem volna, hogy egy napja még ő üldözött az erdőben egy késsel, a nyakába fúrtam az arcom. Könnyek folytak végig az arcomon és landoltak az ő pólóján, de ez nem zavarta.
- Szeretlek - suttogta, majd maga felé fordította az arcom és gyengéden megcsókolt. Lágy volt, elfelejtettem egy pillanatra minden rosszat, abban a pillanatban, csak az ő csókjának éltem, semmi sem számított, a tegnapi csak egy távoli rossz emlék. Megöleltem.
- Én is... - mondtam, igaz még sokáig fájni fog amit tenni akart velem és még abban sem vagyok biztos, hogy igazat mond, de a valóság az, hogy szeretem és nem fogom elengedni addig, ameddig újra nem lesz a régi. Addig küzdök érte ameddig lehet...
Egy év múlva:
- Hol járt Mr Kim? - öleltem meg Jong In-t mosolyogva, majd egy apró csókot nyomtam az ajkára.
- Meglátogattam Lee Joon-t - felelte, majd átkarolta a derekam.
- Még mindig olyan, mintha tegnap lett volna, pedig már több mint egy év eltelt - sóhajtottam - de biztos vagyok benne, hogy Lee Joon boldog, igaz nem itt, de valahol biztos!
- Igen, lehet, hogy így neki is jobb - mosolygott gyengén - de most! Készen áll a vacsorára Oh kisasszony? - mosolygott, majd meghajolt előttem, mire én csak nevettem és ráncigálni kezdtem az étterem felé, ahol asztalfoglalásunk volt.
Nagyon sok idő eltelt már az incidens óta, Jong In-nal azóta együtt vagyunk, megadtam neki a pszichológusom telefonszámát és rendesen eljárt hozzá, lassan ő is megbarátkozott Lee Joon halálával. Az életben semmi sem véletlen, vagyis az anyukám, mielőtt meghalt volna mindig ezt mondta és csak most jöttem rá, hogy ebben van igazság, mert ha Lee Joon nem halt volna meg, lehet nem kerültünk volna soha egymáshoz ennyire közel Jong In-nal, remélem, hogy Lee Joon boldog, igaz nem lehetünk már vele, de néha még mindig úgy érzem, hogy Jong In-nal van, a legjobb barátjával és a haláláig nem hagyja el...
- Ne haragudj, hogy így betörtem, de kezdtem aggódni miattad - guggoltam mellé.
Megtörölte a szemét, majd felnézett rám.
- Semmi baj, csak... Lee Joon-on gondolkodtam. El fogjuk hamvasztani és eltemetjük ott ahol született.
- És az hol van? - ültem le.
- Észak-Koreában. Eljössz velem?
El akartam búcsúzni Lee Joon-tól, úgyhogy belementem Jong In ajánlatába.
Átmentünk a határon, erdő mellett jártunk, egy kisebb falu volt előttünk. A kocsi megállt és mindketten kiszálltunk, hűvös volt a levegő és egy kis köd is volt. Jong In elindult az erdő felé. Az egész úton egy szót sem szólt, teljesen magába volt fordulva. Még mindig elég zaklatott állapotban volt, szerencsére nem ő vezetett. Egy kis folyóhoz értünk, lassú volt a sodrása, gondolom Lee Joon hamvait itt szeretné elszórni. Azonban megtorpant. Beteges vigyorral fordult felém.
- Hee Rin, szerinted igazságos, hogy Lee Joon meghalt? - kérdezte nevetve. Megrémültem.
- Ő.. persze, hogy nem. És még mindig átkozom magam amiatt az éjszaka miatt - sütöttem le a szemeimet.
- Szerintem nem fair, hogy neki meg kellett halni neked meg nem! - kiabált - Lee Joon nagyon jó ember volt, talán neked kellett volna meghalnod helyette! Ezt így nem hagyhatjuk nemde? - nézett gyilkos szemekkel rám.
- Ezzel mit akarsz mondani? - kezdtem hátrálni.
- Én mindössze egyenlőséget akarok - mosolyodott el, majd benyúlt a zsebébe és elővett egy kést. Nekem sem kellett több, rohanni kezdtem. Sikítani sem tudtam, csak futottam, futottam és futottam. Úgy tűnt kezdem lehagyni, mikor már azt vettem észre, hogy nincsen sehol sem a látótávolságomban, megálltam és leültem egy fa tövébe és sírni kezdtem. Jong In magánál volt egyáltalán? Miért támadott meg? Sosem hittem volna azt, hogy ő ilyen lenne, annyira jól megvoltunk mostanában. Hívni próbáltam a rendőrséget, de nem volt térerő.
- Remek - suttogtam könnyeimtől fuldokolva. Csendben lapultam addig ameddig biztos nem voltam abban, hogy nincs itt senki, majd elindultam valamerre, akármerre, minél messzebb innen. Szerencsém, hogy hosszú nadrágot vettem, különben a lábam már tiszta vér és csalán csípés lenne. Nem emlékeztem arra, hogy merre volt az a falu, a reményem fogytán volt és a sírógörcs is megkörnyékezett. Ösvények sem voltak, szó szerint semmi, csak fák meg bokrok. Állatok nyomát sem véltem felfedezni. Úgy éreztem magam, mint a sivatag közepén, csak valamivel hidegebb és zöldebb volt a hely.
Sötétedésre egy tisztásra értem, de itt is ugyanaz fogadott, a táskámban volt egy kis víz, de azt már rég megittam és kezdtem szomjas lenni. Szerencsére a félelmem elnyomta az éhségemet így azzal nem volt probléma. Lefeküdtem a fűbe, pár csillag már megjelent az égen. Úgy terveztem reggelig kihúzom itt.
- Jong In itt már csak nem talál meg - mondtam magamnak, nyugtatásból.
Amikor felkeltem sem volt másabb az idő, szomjas voltam és éhes, de azt mantráztam magamban, hogy mennem kell, mennem kell a faluba! Több óra telhetett el, mire kiérhettem az erdőből, majdnem összeestem a kimerültségtől, szédültem a kiszáradástól, de hatalmas mázlim volt, a falu végén lyukadtam ki. Megkönnyebbültem, hátamra zuhantam és éreztem, ahogy végtagjaim elernyednek, ajkaim cserepesek voltak, bőrömön éreztem a lágy esőcseppeket, amelyek az egész testemet beterítették. Nem bírtam felállni, de nem is akartam, csak feküdtem a porban.
Nem tudom hány perc telhetett el, de éreztem, ahogy valaki rázogat, hogy keljek fel. Résnyire nyitottam a szemeimet. Rosszul láttam, így nem tudtam kivenni az arcot. A hangjából ítélve férfi volt.
- Hee Rin! Kelj fel! - folytatta. Ekkor eszméltem rá, hogy Jong In az.
- Engedj el, hagyj békén! - sikítottam, de a lábaim felmondták a szolgálatot, így csak a kezeimmel kapálóztam - eressz el te beteg állat!
- Csss - csitított. Eljutott az agyamig, hogy már nem menekülhetek innen, hogy már biztos, hogy meg fog ölni. Azonban annyit éreztem, hogy Jong In erősen szorít magához és sír - annyira, de annyira sajnálom. Be voltam gyógyszerezve, egy fazon adta, mert azt mondta, hogy így jobb lesz és nem fog hiányozni Lee Joon, de nem így lett. Átváltoztam egy beteg állattá. Kérlek ne haragudj rám! - zokogott.
- Jong In. Nyugodj meg! - toltam el magamtól - Ne sírj. Most már minden rendben, oké? - suttogtam erőtlenül, már az ájulás határán voltam. Hirtelen minden elsötétült, utoljára Jong In hangját hallottam "Ne", mondta.
Egy puha ágyban ébredtem, kellemes meleg volt a szobában, az egyik falnál egy kandallóban égett a tűz, a falak fából voltak. Fel akartam ülni, de csak erőlködtem, sikertelenül.
- Végre felébredtél - fogta meg valaki a kezem, Jong In ült mellettem - annyira aggódtam, féltem, hogy elveszítelek - hajolt oda hozzám és a nyakamhoz hajtotta a fejét. Ez a Jong In más volt, gyengéd és aranyos, nem pedig az az idegbeteg állat, aki ki akart nyírni. Eszembe jutott amit mondott, hogy be volt gyógyszerezve és ezért volt olyan amilyen. Kicsit még most is rettegtem amiatt, hogy a szívembe kapok egy kést, de igaza volt, tényleg nem fair Lee Joon halála, de reménykedtem, hogy visszatért a régi énje. Másik kezemmel beletúrtam a hajába, de nem bírtam megszólalni. Végül ő ültetett fel, majd elhelyezkedett mellettem az ágyon. Megölelt. Mintha egy pillanatra elfelejtettem volna, hogy egy napja még ő üldözött az erdőben egy késsel, a nyakába fúrtam az arcom. Könnyek folytak végig az arcomon és landoltak az ő pólóján, de ez nem zavarta.
- Szeretlek - suttogta, majd maga felé fordította az arcom és gyengéden megcsókolt. Lágy volt, elfelejtettem egy pillanatra minden rosszat, abban a pillanatban, csak az ő csókjának éltem, semmi sem számított, a tegnapi csak egy távoli rossz emlék. Megöleltem.
- Én is... - mondtam, igaz még sokáig fájni fog amit tenni akart velem és még abban sem vagyok biztos, hogy igazat mond, de a valóság az, hogy szeretem és nem fogom elengedni addig, ameddig újra nem lesz a régi. Addig küzdök érte ameddig lehet...
Egy év múlva:
- Hol járt Mr Kim? - öleltem meg Jong In-t mosolyogva, majd egy apró csókot nyomtam az ajkára.
- Meglátogattam Lee Joon-t - felelte, majd átkarolta a derekam.
- Még mindig olyan, mintha tegnap lett volna, pedig már több mint egy év eltelt - sóhajtottam - de biztos vagyok benne, hogy Lee Joon boldog, igaz nem itt, de valahol biztos!
- Igen, lehet, hogy így neki is jobb - mosolygott gyengén - de most! Készen áll a vacsorára Oh kisasszony? - mosolygott, majd meghajolt előttem, mire én csak nevettem és ráncigálni kezdtem az étterem felé, ahol asztalfoglalásunk volt.
Nagyon sok idő eltelt már az incidens óta, Jong In-nal azóta együtt vagyunk, megadtam neki a pszichológusom telefonszámát és rendesen eljárt hozzá, lassan ő is megbarátkozott Lee Joon halálával. Az életben semmi sem véletlen, vagyis az anyukám, mielőtt meghalt volna mindig ezt mondta és csak most jöttem rá, hogy ebben van igazság, mert ha Lee Joon nem halt volna meg, lehet nem kerültünk volna soha egymáshoz ennyire közel Jong In-nal, remélem, hogy Lee Joon boldog, igaz nem lehetünk már vele, de néha még mindig úgy érzem, hogy Jong In-nal van, a legjobb barátjával és a haláláig nem hagyja el...