2015. július 8., szerda

I hate you because I love you VÉGE

I hate you because I love you
VÉGE



Jong In állt előttem, könnyes szemekkel néztem rá. Leült mellém, majd átkarolta a vállam.
- Már te is tudod igaz? - sóhajtott nehezen, láttam rajta, hogy ő is tudna sírni, de tartotta magát. Aprót bólintottam, majd felhúztam a térdeimet és magamhoz szorítottam. Jong In megölelt,egy darabig ültünk szótlanul egymás mellett, nem tudtam megszólalni, de ő sem, elvégre elvesztette a legjobb barátját.

 Otthon vettem egy forró fürdőt, de csak Lee Joon-ra tudtam gondolni. Bűnösnek éreztem magam a halála miatt. Mintha megöltem volna. Azzal nyugtattam magam, hogy baleset volt, de lassan már magamnak sem hittem. Kihagytam pár napot az egyetemen, Ha Neul-höz menekültem, aki szintén csak később tudta meg a hírt, javaslatára felkerestem egy pszichológust, aki segít túltenni magam ezen. Hetente többször is mentem hozzá. Lassan kezdtem felfogni, hogy Lee Joon valóban meghalt, már nem okoltam magam, minden visszatért a régi kerékvágásba. Jong In azonban még mindig maga alatt volt, nem szólt senkihez sem, pedig Lee Joon-on kívül voltak még barátai, mindenkit elkerült nagy ívben. Egyik nap meglátogattam, nem nyitott ajtót, megnéztem, hogy be van-e zárva , de szerencsémre nem volt, így belopakodtam. Sírás hangját hallottam, Jong In-tól jött, a nappali szőnyegén ült és képeket nézett. Odamentem hozzá.
- Ne haragudj, hogy így betörtem, de kezdtem aggódni miattad - guggoltam mellé.
Megtörölte a szemét, majd felnézett rám.
- Semmi baj, csak... Lee Joon-on gondolkodtam. El fogjuk hamvasztani és eltemetjük ott ahol született.
- És az hol van? - ültem le.
- Észak-Koreában. Eljössz velem?
El akartam búcsúzni Lee Joon-tól, úgyhogy belementem Jong In ajánlatába.

Átmentünk a határon, erdő mellett jártunk, egy kisebb falu volt előttünk. A kocsi megállt és mindketten kiszálltunk, hűvös volt a levegő és egy kis köd is volt. Jong In elindult az erdő felé. Az egész úton egy szót sem szólt, teljesen magába volt fordulva. Még mindig elég zaklatott állapotban volt, szerencsére nem ő vezetett. Egy kis folyóhoz értünk, lassú volt a sodrása, gondolom Lee Joon hamvait itt szeretné elszórni. Azonban megtorpant. Beteges vigyorral fordult felém.
- Hee Rin, szerinted igazságos, hogy Lee Joon meghalt? - kérdezte nevetve. Megrémültem.
- Ő.. persze, hogy nem. És még mindig átkozom magam amiatt az éjszaka miatt - sütöttem le a szemeimet.
- Szerintem nem fair, hogy neki meg kellett halni neked meg nem! - kiabált - Lee Joon nagyon jó ember volt, talán neked kellett volna meghalnod helyette! Ezt így nem hagyhatjuk nemde? - nézett gyilkos szemekkel rám.
- Ezzel mit akarsz mondani? - kezdtem hátrálni.
- Én mindössze egyenlőséget akarok - mosolyodott el, majd benyúlt  a zsebébe és elővett egy kést. Nekem sem kellett több, rohanni kezdtem. Sikítani sem tudtam, csak futottam, futottam és futottam. Úgy tűnt kezdem lehagyni, mikor már azt vettem észre, hogy nincsen sehol sem a látótávolságomban, megálltam és leültem egy fa tövébe és sírni kezdtem. Jong In magánál volt egyáltalán? Miért támadott meg? Sosem hittem volna azt, hogy ő ilyen lenne, annyira jól megvoltunk mostanában. Hívni próbáltam a rendőrséget, de nem volt térerő.
- Remek - suttogtam könnyeimtől fuldokolva. Csendben lapultam addig ameddig biztos nem voltam abban, hogy nincs itt senki, majd elindultam valamerre, akármerre, minél messzebb innen. Szerencsém, hogy hosszú nadrágot vettem, különben a lábam már tiszta vér és csalán csípés lenne. Nem emlékeztem arra, hogy merre volt az a falu, a reményem fogytán volt és a sírógörcs is megkörnyékezett. Ösvények sem voltak, szó szerint semmi, csak fák meg bokrok. Állatok nyomát sem véltem felfedezni. Úgy éreztem magam, mint a sivatag közepén, csak valamivel hidegebb és zöldebb volt a hely.

Sötétedésre egy tisztásra értem, de itt is ugyanaz fogadott, a táskámban volt egy kis víz, de azt már rég megittam és kezdtem szomjas lenni. Szerencsére a félelmem elnyomta az éhségemet így azzal nem volt probléma. Lefeküdtem a fűbe, pár csillag már megjelent az égen. Úgy terveztem reggelig kihúzom itt.
- Jong In itt már csak nem talál meg - mondtam magamnak, nyugtatásból.

Amikor felkeltem sem volt másabb az idő, szomjas voltam és éhes, de azt mantráztam magamban, hogy mennem kell, mennem kell a faluba! Több óra telhetett el, mire kiérhettem az erdőből, majdnem összeestem a kimerültségtől, szédültem a kiszáradástól, de hatalmas mázlim volt, a falu végén lyukadtam ki. Megkönnyebbültem, hátamra zuhantam és éreztem, ahogy végtagjaim elernyednek, ajkaim cserepesek voltak, bőrömön éreztem a lágy esőcseppeket, amelyek az egész testemet beterítették. Nem bírtam felállni, de nem is akartam, csak feküdtem a porban.

Nem tudom hány perc telhetett el, de éreztem, ahogy valaki rázogat, hogy keljek fel. Résnyire nyitottam a szemeimet. Rosszul láttam, így nem tudtam kivenni az arcot. A hangjából ítélve férfi volt.
- Hee Rin! Kelj fel! - folytatta. Ekkor eszméltem rá, hogy Jong In az.
- Engedj el, hagyj békén! - sikítottam, de a lábaim felmondták a szolgálatot, így csak a kezeimmel kapálóztam - eressz el te beteg állat!
- Csss - csitított. Eljutott az agyamig, hogy már nem menekülhetek innen, hogy már biztos, hogy meg fog ölni. Azonban annyit éreztem, hogy Jong In erősen szorít magához és sír - annyira, de annyira sajnálom. Be voltam gyógyszerezve, egy fazon adta, mert azt mondta, hogy így jobb lesz és nem fog hiányozni Lee Joon, de nem így lett. Átváltoztam egy beteg állattá. Kérlek ne haragudj rám! - zokogott.
- Jong In. Nyugodj meg! - toltam el magamtól - Ne sírj. Most már minden rendben, oké? - suttogtam erőtlenül, már az ájulás határán voltam. Hirtelen minden elsötétült, utoljára Jong In hangját hallottam "Ne", mondta.

Egy puha ágyban ébredtem, kellemes meleg volt a szobában, az egyik falnál egy kandallóban égett a tűz, a falak fából voltak. Fel akartam ülni, de csak erőlködtem, sikertelenül.
- Végre felébredtél - fogta meg valaki a kezem, Jong In ült mellettem - annyira aggódtam, féltem, hogy elveszítelek - hajolt oda hozzám és a nyakamhoz hajtotta a fejét. Ez a Jong In más volt, gyengéd és aranyos, nem pedig az az idegbeteg állat, aki ki akart nyírni. Eszembe jutott amit mondott, hogy be volt gyógyszerezve és ezért volt olyan amilyen. Kicsit még most is rettegtem amiatt, hogy a szívembe kapok egy kést, de igaza volt, tényleg nem fair Lee Joon halála, de reménykedtem, hogy visszatért a régi énje. Másik kezemmel beletúrtam a hajába, de nem bírtam megszólalni. Végül ő ültetett fel, majd  elhelyezkedett mellettem az ágyon. Megölelt. Mintha egy pillanatra elfelejtettem volna, hogy egy napja még ő üldözött az erdőben egy késsel, a nyakába fúrtam az arcom. Könnyek folytak végig az arcomon és landoltak az ő pólóján, de ez nem zavarta.
- Szeretlek - suttogta, majd maga felé fordította az arcom és gyengéden megcsókolt. Lágy volt, elfelejtettem egy pillanatra minden rosszat, abban a pillanatban, csak az ő csókjának éltem, semmi sem számított, a tegnapi csak egy távoli rossz emlék. Megöleltem.
- Én is... - mondtam, igaz még sokáig fájni fog amit tenni akart velem és még abban sem vagyok biztos, hogy igazat mond, de a valóság az, hogy szeretem és nem fogom elengedni addig, ameddig újra nem lesz a régi. Addig küzdök érte ameddig lehet...

Egy év múlva:

- Hol járt Mr Kim? - öleltem meg Jong In-t mosolyogva, majd egy apró csókot nyomtam az ajkára.
- Meglátogattam Lee Joon-t - felelte, majd átkarolta a derekam.
- Még mindig olyan, mintha tegnap lett volna, pedig már több mint egy év eltelt - sóhajtottam - de biztos vagyok benne, hogy Lee Joon boldog, igaz nem itt, de valahol biztos!
- Igen, lehet, hogy így neki is jobb - mosolygott gyengén - de most! Készen áll a vacsorára Oh kisasszony? - mosolygott, majd meghajolt előttem, mire én csak nevettem és ráncigálni kezdtem az étterem felé, ahol asztalfoglalásunk volt.
Nagyon sok idő eltelt már az incidens óta, Jong In-nal azóta együtt vagyunk, megadtam neki a pszichológusom telefonszámát és rendesen eljárt hozzá, lassan ő is megbarátkozott Lee Joon halálával. Az életben semmi sem véletlen, vagyis az anyukám, mielőtt meghalt volna mindig ezt mondta és csak most jöttem rá, hogy ebben van igazság, mert ha Lee Joon nem halt volna meg, lehet nem kerültünk volna soha egymáshoz ennyire közel Jong In-nal, remélem, hogy Lee Joon boldog, igaz nem lehetünk már vele, de néha még mindig úgy érzem, hogy Jong In-nal van, a legjobb barátjával és a haláláig nem hagyja el...

2015. július 7., kedd

I hate you because I love you 2.fejezet

I hate you because I love you
2.fejezet



Egy fehér szobában ébredtem. A berendezés szegénykés volt, vegyszer és hipó szag terjengett mindenfelé. Ágyon feküdtem, a szoba egyik sarkában egy hölgy pakolászott. Felültem és kínlódásom hangjaira felém fordult mosolyogva.
- De jó, hogy felébredt! -ült oda mellém egy székre, majd visszahajtotta felsőtestem az ágyra - pihennie kell, ugye tudja, hogy öt napig volt kómában? 
- Te.. tessék? - riadtam meg, majd szépen lassan elkezdtem visszafelé gondolkodni, kerestem az utolsó emlékeimet.
- A sérülései annyira nem voltak súlyosak, már elláttuk az összeset - pillantott a homlokomra, mire odakaptam és egy kötést éreztem ott - ellenben - folytatta - a barátja már kevésbé volt szerencsés, neki pár csontja eltörött és több vért is vesztett, jelenleg kómában van.
Hatalmasat sóhajtottam, hirtelen minden emlék előjött, a buli, Jong In, hogy autóba szálltam Lee Joon-nal, a kamion, az ütközés, minden.
- Bocsánat - szólaltam meg - meddig kell kórházban lennem?- böktem ki - Nagyon fontos lenne, hogy beszéljek pár emberrel.
- Hát... még pár nap, de látogatást engedünk.
- Köszönöm. Tudnának szólni a barátnőmnek? Kim Ha Neul-nek?
- Természetesen - hajolt meg majd kiment.

Negyed órával később Ha Neul örömkönnyekkel áztatott arccal berontott a kórterembe és megrohamozta szél sebesen az ágyamat.
- Jajj istenkém Hee Rin, ha tudnád mennyire aggódtam! - ölelt meg - Hidd el akkor is jöttem volna amikor kómában vagy, hogy egy serpenyővel felkeltselek, csak ezek a surmók nem engedtek be. Emlékszel arra amikor megígértem neked, hogy anyád helyett anyád leszek? Na abba most nagyon belerántok! Eskü! - tette szívére a kezét, mire én csak mosolyogtam, annyira örültem neki, rajta kívül nem sokan voltak nekem akik számítanak.
- Elvárom - nevettem - amúgy, azóta történt valami? Egyetemen vagy ilyesmi?
- Az egyetemet most hanyagold! Hát, igazából sok sok aggódás volt, Jong In-nal többször is jöttünk a kórházba hátha beengednek minket hozzád vagy Lee Joon-hoz, de persze, hogy nem - fújt egyet - tényleg, szegénnyel mi van?
- Kómában van még mindig - sóhajtottam - de szerintem ős is felépül - mosolyogtam,nem mondtam el Ha Neul-nek a részleteket, nem akartam, hogy tovább aggódjon, meg biztos voltam benne, hogy Lee Joon makk egészséges lesz.
- Remélem. De most - nyúlt bele a táskájába és elővett egy ételhordó dobozt - enni fogsz! Vissza kell szedned azt a kalóriát ami lement rólad! Csont és bőr vagy! 
- Köszönöm, de nem vagyok éhes - mosolyogtam.
- Dehogynem! Mit ígértem?! - és már tömte is belém az ételt, ami kifejezetten finom volt.

Ha Neul öt órát volt nálam, vagyis, hatot, ha azt is számítjuk, amikor a nővérrel már majdnem bunyózott azért, hogy maradhasson, végül két orvos erősebbnek bizonyult nála, így kirángatták a kórházból. Hét óra körül járhatott az idő, amikor a nővér benyitott a szobába. 
- Még egy látogatója van - mondta halkan, majd Jong In lépett elő az ajtóból, a nővér távozott és becsukta az ajtót. Jong In leült majd levettek a pulóverét. 
- Nagyon féltünk - nyögte ki végül sok másodpercnyi hallgatás után - de Ha Neul már megelőzött látogatásban nemde? - nevetett.
- Igen, nagyon szeretetteljes "fogadtatásban" részesültem, meg egy halom kajában - mosolyogtam.
- Na, az egész jó - mondta, boldogan, majd lehajtotta a fejét - Nagyon megijedtem, amikor Ha Neul szétsírt arccal rontott be a házamba, pontosabban a szobámba az este közepén, majd elkezdett kirángatni az ágyamból, végül pedig kibökte, hogy balesetetek volt - tekintete a padlóra siklott - Őrültem rohantam a kórházba, de nem engedtek be egyikőtökhöz sem. Sajnálom, hogy aznap este nem vittelek el benneteket kocsival, meg azt is, hogy egyáltalán engedtelek elmenni olyan későn, akkor nem lett volna ez.
Sosem láttam így őt, sőt, eddig alig beszéltem vele, azt az éjszakát kivéve. A vállára tettem a kezem.
- Ez nem a te hibád és szerintem ez valóban baleset volt, itt nem lehet senkit hibáztatni, max engem, mert figyelhettem volna jobban is, de annyira váratlan volt az egész, hogy szerintem senki sem vette volna észre.
- Lehet. De addig semmi sem számít, ameddig jól vagytok - nézett fel - lassan mennem kell, a nővér így is alig engedett be, megígérem, hogy jövök még - mondta, majd felállt és az ajtó felé ment - Szia.
- Szia - köszöntem el én is.
Jong In távozása után nagyon sokat gondoltam Lee Joon-ra, hogy ő vajon jól van-e és hogy felépül-e.
Egészen addig ébren voltam, ameddig a nővér már felemelt hangsúllyal nem tessékelt az ágyba mint egy rossz gyereket.

Az elkövetkezendő napokban Ha Neul és Jong In felváltva látogattak, barátnőm folyamatosan tömte belém az ételt, szerintem már többet szedtem fel mint amennyit leadtam. Jong In is kezdett beletörődni ebbe a helyzetbe és nem hibáztatta folyton magát. Egy valami volt aggasztó, Lee Joon még mindig kómában volt. Engem már lassan a kórházból is kiengedtek, egy időre Ha Neul-höz költöztem. Elég nagy lakása van így kényelmesen elfértünk. Jong In-nal egyre többet találkoztunk és minden egyes alkalom után jobban kedveltem. A baleset során szerzett heges és sérülések már gyógyultak. Lee Joon állapota stabil volt, de egyre jobban féltünk attól, hogy soha nem ébred fel, mert már egy hónapja volt a baleset és azóta semmi.

2 hónap után:

Jong In-nal és Ha Neul-el ültünk a moziban egy akció filmet néztünk, mikor megszólalt Jong In mobilja.
- Ki az? -suttogtam.
- Ismeretlen szám - mondta, majd kiment a teremből. Attól a pillanattól kezdve már nem láttam többet, nem keresett telefonon, se interneten, sőt még az egyetemen se láttam egyszer sem. Többször is elmentem hozzá, de egyszer sem nyitott ajtót. Végül a kórházban kerestem, hátha elment Lee Joon-hoz.
- Jó napot, Choi Lee Joon-hoz érkeztek mostanában látogatók?
- Elnézést hölgyem, de Mr Choi-hoz már nem igen tudnak látogatók menni.
- Ezt hogy érti?
- Mr Choi egy hete elhunyt... részvétem.
A lábam alól kicsúszott a padló, hogy micsoda? Lee Joon? Jézusom! Könnyeimmel küszködve kimentem a kórház elé és leültem egy padra. Ez így nem jó! Hogy lehet, hogy én túléltem, de ő nem? Ez nem lehetséges. Egy férfi kezét éreztem meg a vállamon.

2015. április 17., péntek

I hate you because I love you

  I hate you because I love you


Életem hatalmas fordulatot vett azóta a nap óta, ami soha nem volt, nem is lesz és nem is beszélünk róla, még a gondolatunkban sem létezik és nem is fog... Szóval azon a napon történt egy katasztrófa, aminek következménye képpen egy ember életét vesztette, és egy barátjának, akinek szülei nem voltak, a rokonai pedig messze éltek, pedig a halál járt a nyomában, de nem a természetes halál, ami idősebb korunkban visz el minket, hanem a gyilkosság  gusztustalan gondolata terjengett a levegőben, de kezdem inkább az elején... minden egy átlagos iskolai napon kezdődött az egyetemen...


- Hee Rin - bökött oldalba barátnőm, miközben én arccal a padomat nyomtam és nyöszörgő hangokat hallattam, amivel a fáradtságomra utaltam, ugyanis ahol lakom, panel, a fölöttem lévő lakásban nagyban ment hajnalig a party hard, amitől természetesen alig aludtam és a reggel ledöntött egy liter kávé sem segített - anyám, ott jön - mondatára lassan felemeltem a fejem és láttam, hogy az egyik srác, Jong In közeledik felénk, hatalmas mosollyal. Jong In igazán helyes srácnak számított, szép szemek, mindig jó haj, gyönyörű arc és állcsont... megállt mellettünk és leült a mellettem lévő székre, majd szembefordult velünk, ekkor ért mellé legjobb haverja Lee Joon, ő is jól nézett ki, de a helyességi létrán azért Jong In jóval felette járt...
- Sziasztok - köszönt Jong In, mire barátnőmre nem is kellett ránéznem, tudtam, hogy olyan akár egy paradicsom - ma lesz egy parti este, van kedvetek eljönni? - hajolt kicsit közelebb és mosolyogva fürkészte a a szemem, amitől kicsit én is elpirultam...
- Persze, miért ne? - vágta rá azonnal a barátnőm.
- Rendben, a címem - vett magához egy papírlapot és ráfirkantott egy lakcímet, majd elém tolta - itt lesz a buli. Várlak titeket - mondta, majd arrébb sétált. 
Amint eltűntek a tömegben, barátnőmnek kilences erősségű örömkirohanása lett, gondolom Jong In miatt, bár lehet, hogy ő inkább Lee Joon-ra bukik...
- Na, akkor mára is van programunk - dőltem hátra székemben.
- Huhh, szerintem én haza is megyek, este találkozunk - ölelt meg Ha Neul, amit viszonoztam is.
- Rendben - mosolyogtam rá

Én is elindultam haza. Otthon még megtanultam, majd elővettem egy kényelmes, mégis elfogadható öltözéket. Negyedórányi vezetés után elértem Jong In-ék házához. Nagy házuk van, látszólag nem sajnálták a berendezésére és megépítésére a pénzt... A küszöbön átlépve elém tárult a már nagyban folyó parti, sok ember táncolt, vagy éppen párok enyelegtek valamelyik eldugott zugban... Szememmel Ha Neul-t kerestem, meg is találtam, de éppen Lee Joon fűzte, úgyhogy inkább nem zavartam őket, helyette lehuppantam az egyik óriási kanapéra és figyeltem az embereket, amikor megéreztem, hogy valaki szintén helyet foglalt mellettem, oldalra fordítottam a fejem és megláttam Jong In csillogó szemeit.
- Szia, most jöttél? - szólalt meg.
- Ja, igen, elég nagy a tömeg, a szüleid gondolom nem örültek, hogy ekkora tömeget hozol a házba - kuncogtam.
- Hát, ők most épp elutaztak, úgyhogy egyedül vagyok ebben a nagy házban - mosolygott.
- Whoa... az tök jó lehet - futtattam körbe tekintetem a nagy előtéren, valóban bámulatos volt.
- Hát, igen, jó, de egy kicsit unalmas így egyedül... és, te a szüleiddel élsz? -  ennél a mondatnál egy kicsit megállt a szívem, nem gyakran beszélek a szüleimről.
- Hát... őhm... khm - köszörültem meg a torkomat, hogy visszatartsam kibuggyanó könnyeimet - a szüleim... meghaltak, nyolc éves koromban, utána a nagyszüleimmel kiköltöztem Amerikába, de aztán amikor egyetemista lettem visszajöttem Koreába...
- Én... én igazán sajnálom - nézett maga elé, látszólag érezte, hogy kellemetlen pontra tapintott, pár perc némaság után végül megszólalt - van kedved táncolni? - bökött fejével a táncparkettre.
- Ühüm - bólintottam, majd felsegített és odakísért a többiekhez. Már kb negyed órája táncoltunk a pörgősebbnél pörgősebb számokra, mikor hirtelen elindult egy nyálasan lassú és romantikus szám. Jong In megrántotta a vállat, majd átkarolta a derekamat, meglepődtem, de végül megkapaszkodtam a vállaiban és lassan lépkedtünk, mint a többi pár, csak mi mások voltunk, mert nem jártunk, de tiszta romantikus film feeling volt, amikor egy házibulin egy lány és egy srác között egy "életreszóló" románc alakul ki. Nem mertem ennél jobban közeledni felé, nem tudtam, hogy mit szólna...
- Ennyire félsz tőlem, vagy mi? - nevetett.
Kicsit elpirultam és én is elkezdtem kuncogni, de mire megszólalhattam volna, már vége volt a zenének és az összes pár szétrebbent, ahogy mi is. Ezek után még órákon át beszélgettünk, de nem ittam, mindig is utáltam az alkoholt. Körülbelül hajnali egy lehetett amikor Lee Joon eléggé berúgva odatámolygott hozzánk.
- Jong In, hazatudnál vinni? - kérdezte a vállára támaszkodva.
- Bocs haver, de nem tudlak, már ittam... - emelte fel poharát.
- Majd én hazaviszlek - ajánlottam fel - én nem ittam és nem is vagyok álmos.
- Huhh, köszi - sóhajtott fel Lee Joon. Miután Jong In segítségével sikerült betuszkolni az autómba Lee Joon-t elindultam a házuk felé, de sajnos ők Seoul szélén laktak így fel kellett hajtanom a sztrádára. Éppen békésen mentünk és hallgattam Lee Joon horkolását, szegény nagyon kidőlt. Ekkor hatalmas dudálásra lettem figyelmes és egy kamion fényszóróját pillantottam meg a másik sávból, ahogy felém tart. Elrántottam a kormányt, de hiába, a kamion túl gyorsan jött, a következő pillanatban már csak egy hatalmas koccanást hallottam és utána elsötétült az egész világ...